Ez megint ilyen braindump-napló jellegű bejegyzés, csak saját felelősségre!
“Haza”mentem szombaton, most megint egy van, visszaköltöztek Anyámék az eredeti lakásba, vissza apám mellé. Nem kibékülésből, egyszerűen drága volt az albérlet hármójuknak (öcsém, húgom, anyám).
Apám persze örült ennek (elvileg), ő most azt a képet mutatja, hogy szerinte minden rendben volt a családban, és nem érti miért akar anyám válni. Örül tehát, legalábbis ezt mondja. A tettek és az arca mást mond, úgy látom ebben a helyzetben most még rosszabbul érzi magát, mint amikor nem voltak itt.
Dia húgom teljesen ki van akadva, hogy megint együtt kell élnie apámmal. Még mindig depressziós, és ez a helyzet nem igazán segít rajta. Azt mondja nem tud apámtól tanulni, fél tőle, zavarja a jelenléte, és minden apró dolog, ami a közös családi életre emlékezteti, mint az otthoni telefon csörgésének hangja. Próbálja rávenni anyámat, hogy költözzenek el újra, persze ennek a megvalósításáért nem sokat tesz, az anyagi oldalát pedig egyenesen figyelmen kívül hagyja. Szóval nyomja anyámat, hatalmasodik, ugyanúgy, ahogy régebben apám tette a családdal.
Attila öcsém kibukott a főiskoláról Óbudai Egyetemről, még nem véglegesen, de egy ~5 kredites félév után inkább passzívra ment. Most ott lakik a régi szobámban, teljes menekülésben van a világtól, alvási ciklusa apáménak szinte tökéletes ellentéte, délutánig-estig alszik, éjszaka FPS játszik a barátaival. A saját kis semi-virtuális világában él.
Anya és Dia közös szobába költöztek, nem akar közös szobában aludni anya apával. Azt szeretné, ha a bíróság hozna egy rész-ítéletet és a tetőtéri részt leválasztanák a lakásról, hogy ott csak ők hárman éljenek és apám leköltözne a földszintre, ahol eddig öcsém lakott. Apám persze nem akar mozdulni, neki kényelmes a mostani szobája. Kényelmes a dupla ágy, most csak ő fekszik mindkettőn, mégsem akar megválni tőle, Attila volt szobájába nem férne be mindkettő. Szóval ragaszkodik a kényelméhez. Úgy tűnik továbbra is ugyanabban a kis világban él, mint eddig, az önzése teljesen elvakítja, csak az számít, hogy neki mi a jó. Anyám és a testvéreim boldogságáról még egyszer sem hallottam beszélni, csak a saját kényelméről vagy nyomorúságáról. Elmondása szerint ő mindent megadott nekünk, és egy harmonikus házasságban éltek anyával. Ez egészen igaz, ha lefordítjuk az ő világára: Mindent megadott nekünk, amiről ő úgy gondolta megérdemeljük, és ő kényelmesen élt velünk.
Mégis szeretem az ilyen kényelmetlen helyzeteket tisztázni, megkérdeztem apát, hogy ő le akar-e költözni. Nem akar, mert neki ez így kényelmes. És persze emlékeztetett rá, hogy anyám a gonosz, hogy elhagyta őt, és ő semmiről sem tehet. Miért kellene tehát feladnia a kényelmét, amikor más érzi magát rosszul? Lehet épp ezért hagyják el?
Úgy határoztam a testvéreim (és ezzel anya) pártjára állok, nagy nyomást jelent most nekik apa jelenléte a szobájuk ajtaja előtt, a napi találkozások a közös fürdővel és konyhával. Úgy érzem számukra nagy könnyebbséget jelentene az az egy szint távolság. Apámnak persze kényelmetlenebb lenne, messzebbre kell majd nyúlnia a 105cm-es plazma tv távirányítójáért az ágyból, és azt a fürdőszobát kell majd használnia, amiben nincs padlófűtés. Ja, hogy ezekre van pénz, de a gyerektartásra nincs? Egyszerűen hiteltelennek érzem amit mond és tesz, és nem az első alkalom lenne, hogy öncélúan hazudik. Azt érzem, a saját kényelméért kész megnyomorítani a testvéreimet, mint ezt a családunk elmúlt sok évében is tette kisebb-nagyobb mértékben. Döntöttem tehát, segítem anyámékat.
Hárman azt szeretnék, hogy apám leköltözzön, ő nem szeretne. Patthelyzet, a (velem együtt már) 4:1-es emberfölény sem elég ahhoz, hogy megmozduljon. Nem teszi meg a lányáért, a fiáért, nem teszi meg az egész családjáért sem. Lehet még valaki ennél önzőbb? Az ügyeskedés nem fog itt működni, nem fogok tudni az érzelmeire hatni, túlságosan elhatalmasodott rajta már a kényelme, nem engedi kapcsolatba kerülni a hozzá legközelebb állókkal sem. Ez egy hullabűzös állapot, én elvesztettem benne a reményemet. Nem hiszem már, hogy innen van egyszerű visszaút. Ha egyáltalán van is, úgy hiszem, azt csak nagy szenvedések által találhatja meg. Most egy gép, egy lény, aki olyan mélyen betakarta anyagi javakkal sajgó szívét, hogy már nem is találja. Ezt érzem amikor rá nézek, hogy egy gép. Már csak a berögződései, az automatizmusai vezetik, emberi szintű gondolkodásra és érzésre már képtelen .. legalábbis ebben a családi kontextusban.
Mindegy tehát már neki (sajnos). Oldjuk meg, hogy leköltözzön. Az eszére, a szívére nem tudok hatni, ezek elvesztek. Akkor marad az erő. Veszélyes, tudom. A testvéreim még számítanak, értük meg kell próbálni. Szeretném azért elkerülni, hogy durva erőszak legyen belőle, nem szeretnék verekedést, de ennek a kockázata ebben benne van, vállalom. Ilyenkor jön tehát a cél-orientált, nagyon fókuszált, problémamegoldó énem. Pár perc alatt összeáll a terv, megvannak a megfelelő erősítő és gátló hatások pszichológiai szinten, amik csökkentik a kockázatot. Megvannak a kondicionáló elemek, amik felkészítik a feleket a költözésre. Meg van szervezve a logisztika, az elköteleződés, a visszacsatolások. Még így is vakrepülés, de így már a jó irányba – remélem.
Megvan a határidő: egy hét múlva szombaton költözik apám. A család többi része ünnepel már most. Rajzolgatunk, papír kivágunk, feldíszítjük a házat. Ezt fogják csinálni most minden nap egy órában szombatig. Őket megfelelően felkészíti, és apám is folyamatosan szembesül vele. Megvan, hogy kik segítenek átpakolni a cuccokat szombaton, megfelelő összetételben a különböző típusú emberek.
Ugrunk tehát, én adtam egy újabb Dirac-deltát a rendszerre, a kollégiumban biztos távolságból reménykedve szemlélem az eseményeket, ameddig a családom komoly egyhetes csatát vív. Telefonon öntöm beléjük a lelket, remélem sikerül elérniük a céljukat, és utána felszabadultabban élhetnek.
Megjöttem, cassus.me az új otthonom a weben.